Dysthymia

Itt vagyok 41 évesen, van egy csodálatos családom (kedves feleség, okos, aranyos gyerekek), szép nagy lakásom, munkám, amiben jó vagyok, és amivel nagyon jól is keresek - és mégis (majdnem) állandóan szomorú vagyok, semmihez sincs igazán kedvem, semmi sem tud lekötni. Még pár év, aztán megöregszem, akkor meg már végképp késő lesz, és majd verhetem a fejemet a falba, hogy nem is éltem igazán, amikor még megtehettem volna. Erről gondoltam most blogot írni.

Legutóbbi hozzászólások

Látogatók

2010.04.25. 15:30 Groix

Munka-ötletek

Azt javasolja a feleségem (!), hogy ha ennyire izgat ez a szex-dolog, akkor ajánljam fel a szolgálataimat pénzért magányos középkorú hölgyeknek.

Nincs ugyan semmi különösebb a megjelenésemben (sőt...), de a nejem szerint nagyon figyelmes, kedves, értelmes beszélgetőpartner vagyok, és ennek köszönhetően igenis lenne sikerem.
Amikor először szóba hozta, azt hittem, viccel, de tegnap újra említette, szinte számonkérve, hogy miért nem valósítom meg...
A magam részéröl továbbra sem tudom elképzelni, hogy lenne rám fizetőképes kereslet, de lehet, hogy a végén tényeg feldobok egy hirdetést, egy próbálkozást végül is megér.
 
Ami viszont komoly ügy:
Jó ideje gondolkodom azon, hogy a mostani munkám is okozhatja (részben) a depressziómat: 8 éve csinálom ugyanazt, jó is vagyok benne, meg haladok is előre a ranglétrán stb. Csakhogy pont azért, mert rutinos vagyok, már unalmas is ez a munka, nincs benne semmi kihívás. Sőt, igazából nem is hiszek abban, hogy van bármi értelme annak, amit csinálok.
Egy ideje már gondolkodtam azon, hogy váltani kéne, de olyan jó fizetést kapok itt, hogy nem valószínű, hogy ezt másutt megadnák. Azt meg azért mégsem akarom, hogy egy nehezebb, ámde rosszabbul fizető állásra cseréljem a mostanit.
Nemrég viszont láttam egy hirdetést, ahol pont olyan pozícióba keresnek embert, mint amilyenben most vagyok - úgyhogy a héten be is adtam a jelentkezésemet.
Majd az interjún megmondom, hogy legalább annyit kérek, mint a mostani fizetésem. Ha nem adják meg, akkor nem megyek. That's it.

6 komment

Címkék: munka szex depresszió


A bejegyzés trackback címe:

https://dysthymia.blog.hu/api/trackback/id/tr272002395

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rozsdafarku 2010.05.14. 13:03:51

Eddig nem sokat gondolkoztam rajta, de most látom, hogy milyen szerencsém volt.Átlag 10 évenként sikerült pályát módosítanom.Új feladatok, új erőfeszítések.
Átlag 10 évenként az érzelmi, családi helyzetem is változott.Későn nősültem, addig éltem ifjúságom aranyéletét.
Elváltam, megint volt jó 10 évem.Talán a legjobb?Újra nősültem, ezt sem bántam meg.Voltak szerelmeim, halálosak is, kalandjaim, emlékezetesek is.
Nem akarnék dicsekedni sem, panaszkodni sem, egyikre sincs okom.Tények.Elfoglalt a munkám, az érzelmi életem, sokszor az anyagi gondjaim.Mégis éreztem én is úgy, mint Te most.Soha nem éreztem szükségét /vagy nem volt alkalmam, lehetőségem?/ mással, egy baráttal pl. megbeszélni, kibeszélni.Bárkivel.Kihordtam lábon.Tudom, hogy nem könnyű.Engem is foglalkoztattak hasonló érzések, gondolatok.Tán azért is sikerült sikeres elméleti megoldást kitalálnom, mert akkor még nem is volt GPS - ezért /is/ más irányba indultam és máshová jutottam.
Ahogyan elnézem, mostanában is sokan, hozzád hasonlóan és hozzád hasonlók életkorban, társadalmi, családi helyzetben lévők küzdenek hasonló gondokkal.
Nagyon remélem, hogy egymásra találtok és legalább kibeszélhetitek, megbeszélhetitek a dolgokat.

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2010.05.14. 14:43:56

Micsoda feleség! Ezt nevezem ...
Látod, nekem eléggé beszűkültek a mindennapjaim, a karrierem sehol sincs, 2 kisgyerekkel vagyok itthon, és a boldogság netovábbja olykor az, ha egyedül kiléphetek az utcára :) De tudom, h soha nem a helyzetünk határozza meg a lelkiállapotunkat, hanem a hozzáállásunk. Lehet, h neked az a bajod, h mindent elértél, és nem is kellett nagyon megerőltetned magad. Úgy vettem ki, h elég gazdag országban élsz. Tán a küzdési kényszer megment bennünket a tartós depitől, mert muszáj mással foglalkozunk.

tiboru · http://blogrepublik.eu 2010.05.14. 16:05:06

@Carmesina:

Asszem jól látod. Én tényleg nagyon sok szerencsétlen sorsú arcot ismertem életemben, de köztük egyik sem volt depis.

Groix · http://dysthymia.blog.hu 2010.05.14. 16:45:33

@rozsdafarku: @Carmesina:
Én is pont ezt gondolom, ahogy mondjátok. Ezért kezdtem el új munkahelyet keresni, meg nyári munkát szervezni Norvégiába, hogy kénytelen legyek megszokni egy új helyet, új feladatokat, akár egy új nyelvet.
Csakis a kihívás kedvéért.

21 hónap · http://www.reprintkiado.hu 2010.05.14. 20:08:48

@Groix: na, erre mondják, hogy "de szar lehet neked".

A helyedben nem is biztos, hogy elmennék Norvégiáig. Kivennék két nap szabadságot, felvennék valami háztatarozós ruhát, és kiülnék a város másik végére egy kalappal. És eljátszanám, hogy most erre rá vagyok szorulva. És mikor este hazament mindenki, én is hazaosonnék, és összetenném a két kezem.
A feleséged hozzáállása meglepett. A többi kommentet nem olvastam, de kíváncsi lennék, hogy jutott el idáig.

galit 2012.02.11. 17:28:59

Egyetértek, a kihívások nélküli élet maga a halál. :)
Amikor felmerül bennem, hogy valamit meg kellene tenni, és a következő érzés az, hogy: "Úristen, de ezt félek megtenni!", akkor tudom, hogy nagyon jó úton járok. A saját félelmeim legyőzése folyamatos sikerélményt és ebből eredően önbizalmat ad. Hiába érek bármilyen szintre, mindig van egy következő lépcsőfok, ami tovább vezet.
Nekem ez volt az egyik dolog, ami nagyon sokat segített.